Hajnalra Várva...

"Kínoztak...

Küzdöttem, de elbuktam..."

Az esõ elállt.

A percekkel korábban még tisztán hallható, monoton kopogás abbamaradt a megfáradt ablaküvegen.

Nincs több szikrákat varázsló villám, nincs több morgó mennydörgés. Bántó, rémisztõ csend van.

Mint oly sokszor, ilyen késõi órákban.

Kényelmes félhomály vesz körül. A villámok eltûntével, már csak a szomszédos házak és lámpák gyönge fénye szûrõdik be a fürdõszobába. Bátortalan pillantásokkal néz szét, végül megtalál, a kádban.

Hosszú, kínzó órák óta kihûlt, jéghideg vízben ülök. Tompán, bódultan. Az illatos és puha hab a meleggel együtt halt meg; illata is elveszett már. Megölte a furcsa, sós íz a számban és az orromban...

Bal karom a hideg csempe felett hintázik; langyos vércseppek siklanak végig a vállamon, hogy a zsibbadt végtagon leszaladva az ázott csempékre hulljanak. Nem számít...

Jobb kezemben hatalmas pengéjû kés... talán a konyhából hoztam? Lényegtelen... A ridegen csillanó pengén, haloványan tükrözõdik fáradt arcom. Mintha nem is én lennék. Szeretnék hazudni magamnak, de nem látom értelmét.

Gyûlölök és szeretek.

Gyûlölöm magam, és szeretlek Téged...

Nem akarom azt, ami történt, és azt sem, ami történni fog. Pedig belátom, hogy hibáztam. Megérdemlem a sorsom... Talán így van rendjén.

Te viszont nem ezt érdemelted.

A víz mélyére pillantok. Fejed az ölemben fekszik. Egykoron csodaszép, szõke hajad lassú, vérmocskos táncot jár a szinte mozdulatlan vízzel. Arcodra riadt és döbbent képet festett a felismerés. Szürke szemeid elvesztették vidám csillogásukat; a Halál hidege elorozta õket Tõled.

Már nem vagy itt... Már nem vagy itt. Hosszú, kínzó órák óta...

Ahogy tested fájdalmasan megadta magát, szíved sem pumpálta már vörös véred a kés nyitotta sebbõl. Finom ujjaid sem próbálták útját állni, az újabb és újabb döfésnek...

Puha hangod még mindig, bátortalan visszhangként kóborol bennem, valahol nagyon mélyen. Kétségbeesve keresem, de menekül önzõ gonoszságom elöl.

Azt hiszem Te is sírtál...

Úgy, ahogy most én.

Görcsösen remegõ kézzel próbálom feltartóztatni a keskenyen kígyózó vérpatakokat, de képtelen vagyok megállítani õket. Gondolataim riadtan húzzák össze magukat, ahogy a kés hangosan koppanva a földre hullik; sírástól reszketõ testem felrázza a kettõnk vérétõl zavaros vizet.

A véres ködön keresztül csak nézlek és nézlek. Nem tudok betelni Veled. Gyönyörû vagy, még holtodban is. Megcsókolnálak... de képtelen vagyok rá. Nem érdemlem meg.

Átkozott vagyok.

Várok.

Várom a hajnalt...