Betöltés/frissítés folyamatban. Kérlek légy türelememmel!
 
Uktena
egyik legfrissebb kép
Silverfang
egyik legfrissebb kép
Werewolf brothers
egyik legfrissebb kép
Get of Fenris
egyik legfrissebb kép
"A halál megoldja a problémákat...
Nincs ember, nincs probléma..."
- Sztálin -

Dolgozni csak pontosan, szépen...

kezdőkép FőKategória Szerepjátékos - WoD Feltöltő
avatár
kalandvadasz
Készítő
avatár
kalandvadasz
AlKategória Hunter
Kapcsolódó link -
Letöltések/nézettség 2
Letöltési/nézettségi szint
Feltöltés dátuma 2008.08.05.
Legutóbbi letöltés/megtekintés 2008.08.05.
Legutóbb szerkesztette Edorn ikon

A hold sosemvolt-vörös ruhában pompázott azon az éjen.

Az erdõ csendjét megtörõ férfit Zoltánnak hívták. Alacsony, köpcös kis ember volt, homályos tekintetû, kemény ábrázatú, az a fajta, akit a gyermekkori gúnyolódások tesznek gonosszá, s aki elõszeretettel hivatkozik erre, ha felelõsségre vonják.

Zoltán erõsen izzadt, pedig késõ novemberi éjszaka volt. Lehelete pajkos ködpamacsként úszott el a sötétségben. Néha felnyögött az erõfeszítéstõl, de jobbára csendben dolgozott, kezében serényen járt az ásó. Nem törõdött a mind inkább fájdalommá erõsödõ fáradtsággal, tenyerének sajgásával. Az ásó fémes csikorgással mozgatta a fekete földet, a gödör egyre nõtt, mélyült, szélesedett. Zoltán nem szeretett félmunkát végezni: tudta, hogy a lustaság késõbb bosszút áll. Most gyorsan végezhetne, épp csak félméternyire ásna le, de pár hónapon belül valami erdész vagy turista erre járva belebotlana a zsákba, amit az esõ addigra kimosna, vagy valami állat félig kikaparna... Nem hiányzott neki a rendõrség, a nyomozás.

A gödör mélysége elérte a hetven centit, majd az egy métert. Jó lesz. Zoltán fürgén kiugrott a gödörbõl, és egy közeli fának támasztotta az ásót. Csak állt pár percig, halkan fújtatva, hordómellkasa ütemesen domborodott és összeszûkült. Elégedetten nézett a gödörre.

Fújt egy mélyet, egy erõset, mintha a fáradtságot is kifújhatná magából, aztán odalépett a fekete tömeghez. Vászonzsákokba csomagolt test volt, zsineggel többször áthurkolt, halott anyag. Tetem. Kétszeresen is az.

Már halott volt, mikor Zoltán végzett vele.

Megragadta a test egyik végét, és egyetlen gyors rántással a verembe penderítette. Amaz tompa puffanással állapodott meg a gödör alján. Rosszul érkezett le, a verem egyik falának dõlve, féloldalasan. Zoltán utána mászott, és az idõt nem sajnálva szépen elrendezte. Aztán gondosan visszalapátolta rá a földet, tömörre taposta, a felesleget szétszórta több fa tövében, és az elõzetesen félrehúzott avart visszarendezte, amennyire csak lehetett. Munkája végeztével még egyszer szétnézett, hogy nem maradt-e valami nyom, aztán az ásót a vállára vetve visszasétált a kocsihoz. Könnyebb volt, mint idefelé, amikor a testet is cipelnie kellett a vállán. Maga sem hitte volna, hogy el fogja bírni azt a súlyt, de az utóbbi idõben, ha szükség volt rá, különösen erõsnek érezte magát. Újra fiatalnak, energikusnak.

Mostanában, mióta...

Ág reccsent mögötte, a zörej a hideg csendben puskalövésnél is hangosabbnak hatott. Villámgyorsan megperdült, az ásót két kézre fogva, csapásra készen.

Hunyorogva kémlelte a sötétséget, rogyasztott térdekkel várta a támadást. Kapkodta a fejét, fülelt, de semmi. Pedig valami járt ott. Zoltán érezte, hogy valami figyeli. Lassan megindult vissza, tett két lépést, aztán megállt, fülelt. Megpróbált Látni. Új képességei közül ez volt a leghasznosabb. A Látás. Bár eddig nem sokszor próbálhatta ki, de úgy gondolta, amazok nem rejtõzhetnek el elõle.

Most azonban ez sem segített. Lehet, hogy amazok között vannak, akik képesek kicselezni a Látást? Zoltán homlokáról legördült egy izzadtságcsepp, végigfutott az orrán, és lustán megült az orra hegyén. Ujjai zsibbadni kezdtek, úgy szorította az ásó nyelét.

Ekkor robbant ki az egyik bokorból a fenevad. Zoltán felszisszent, és az ásót felemelve elõre lépett. De a csapás már nem következett be. Zoltán egy fél percig megmerevedve állt, aztán leeresztette az ásót, és mélyet sóhajtott.

Valami kicsiny éjjeli állat, talán kidobott házimacska, mely elvadult itt az erdõben. Az rohant ki a bokorból, és iramodott bele a homályba. Lassan csendbe vesztek az apró lábak neszei, és Zoltán pillekönnyûnek érezte magát. És hirtelen nagyon álmosnak is.

Ismét a vállára vette az ásót, és szinte vánszorogva folytatta útját a hideg erdõben.


Valami azonban mégis rejtõzött ott, õt figyelve egy fa mögül, és most elégedetten elmosolyodott.


Mint egy haragvó mennyasszony véres nászruhája, olyan volt a hold fénye azon az éjen.

A vén Zsuk haragosan morogva, éhes kutyaként falta a kilométereket. Zoltán szinte a kormányra borulva vezetett, elméje üres volt, teste gyenge. Fáradt volt, halálosan fáradt. Nem csak testileg, sõt; leginkább szellemileg erõltette meg ez a dolog. Mostanra már leszokott róla, hogy azon rágódjon, miért õ, miért így, és egyáltalán, miért. Elfogadta a dolgokat, ha már változtatni nem volt képes. De ettõl még cseppet sem volt könnyebb az egész; cseppet sem volt egyszerûbb.

Végre felbukkant a város. Zoltán itt lakott, nem sokkal a település határát jelzõ tábla után, egy kissé már romos kertes házban, amelyhez kõzúzalékkal felszórt út vezetett. A Zsukkot a kapu elõtt állította le, s ahogy a motor köhögése elhalt, szinte rászakadt a hirtelen csendesség.

A fáradtságtól sírni tudott volna, ahogy betámolygott a házba. A konyhába botorkált, és megnyitotta a csapot. Belemarkolt fekete kötött sapkájába, és letépte a fejérõl, mintha megskalpolta volna önmagát, aztán a fejét a csobogó víz alá nyomta, és kéjesen tûrte, hogy a tarkóján végigáradjon a jeges zsibbadás. Megmosta a haját, megfürösztötte az arcát, aztán egy konyharuhában megtörölközött. Ivott még néhány kortyot a vízbõl, mielõtt elzárta a csapot. Úgy érezte, ennyi elég is lesz megkínzott gyomrának mára. Bár egész nap nem evett egy falatot sem (pontosabban reggel elfogyasztott egy szikkadt kiflit egy bögre kávéval), tudta, ma már nem is fog. Az ilyen "vadászatok" után mindig rémálmok kínozták, és az elõzõ esetekben többször is arra riadt fel, hogy a hányás már a torkában van. Így legalább nem csinál majd nagy foltot, ha nem ér el a vécéig.

Nem kapcsolta fel a villanyt, jól kiismerte már magát a lakásban. Ledobta az irhakabátot, szinte letépte magáról az inget. Kifûzte az öreg szovjet bakancsot, aztán az ajtókeretnek dõlve lehúzta zsibbadt lábairól, és a sarokba hajította a vén lábbeliket.

Az ágy nagyot nyikordult, amikor ledobta rá magát.

Ellazította a testét, és a rend kedvéért nem gondolt semmire. Süllyedni akart, bele a tudattalanság, a megnyugtató önkívület lágy ölelésébe.

Hirtelen hatolt bel a felismerés, hogy nincs egyedül. Lefeszítet rugóként pattant fel, és megragadta az éjjeli lámpát. Összeszorított foggal lépett elõre, a nehéz porcelánt magasra emelve mozdult a férfi felé. De ez a csapás sem érhetett célt, pedig Zoltán ezúttal nem fogta volna vissza magát.

Megtette helyette más. Jeges marok szorult a csuklójára, a zsíros föld illata hatolt Zoltán orrlyukaiba. Egy másik is volt itt; egy másik, akivel már egyszer végzett. A második tenyér hátulról simult a tarkójára, hidegebb volt, mint a víz. Az éjjeli lámpa kifordult elgyengülõ ujjai közül, és metszõ csattanással tört darabokra a padlón. A jeges tenyér hátrafeszítette a nyakát, érezte, hogy a térdhajlatába lépnek, de képtelen volt ellenállni. A csuklóján tovább erõsödött a szorítás, pengeélessé vált a fájdalom. Térdre ereszkedett, és összeszorított foggal sziszegett. Kiáltani már nem volt ereje.

- Várj.

A másik férfi csak ennyit mondott. Nem mozdult, nem állt föl a karosszékbõl. A sötétben nem lehetett kivenni a vonásait, sem az alakját. De Zoltán tudta, hogy arcán elégedett mosoly játszik, ujjai hegyét összeérintve, könyökével a karfán támaszkodva, keresztbe tett lábbal ül.

A szó hatására a szorítás egy árnyalatnyit enyhült, de a szabadulásra továbbra sem gondolhatott. Így nem. Ereje teljében, frissen talán, de most... Most vége.

- Alaposabbnak kellett volna lenned. - mondta az ülõ férfi. Lágy, atyáskodó hangjában nyoma sem volt gyûlöletnek, agressziónak vagy haragnak. - Én a helyedben elégettem volna a testét.

Zoltán mögött a másik megrándult e szavakra, és helytelenítõen felnyögött. Zoltán érezte az alvadt vér szagát, mely a halálos fejsebbõl áradt. A bezúzott koponyából.

- Megölted, való igaz. De én akárhányszor feltámaszthatom. Akárhányszor kiáshatom. Ahogy megtettem elõször, és megtettem újból. Amíg a test ép, addig uralkodhatom felette.

Alig láthatóan bólintott, mire a szorítás erõsödni kezdett, s Zoltán a fájdalom mindent elborító ködén át még hallotta a másik férfi lágy szavait.

- Ahogy feletted is uralkodom.

Aztán halk nevetés. Tompa roppanás. Sötétség. Csend.

Vörös gyászruhában a hold zokogott azon az éjen.



pdf megnyitásához ajánljuk: Adobe Acrobat Reader ikon


Utolsó 25 hozzászólás

#174 Khaos 2009.08.14., 11:36

Jó kis hangulatírás. A helyesírási hibáktól eltekintve.

#166 REVAN 2009.08.06., 20:50

Hát igen így járnak a kezdõ Vadászok. Még nem volt elég körültekintõ, ovatlanul járt el. Visszaadta a testet a földnek, mikor már régen azé volt. Legalább feldarabolta volna, de minimum a fejét kellett volna vennie.

Egyébként elég jó iromány, tetszett. De kíváncsi lennék az elõzményekre is. Az erdõs rész különösen jó volt.

Összes hozzászólás (hamarosan)
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned! Ha még nem regisztráltál, itt teheted meg: regisztráció
DarkRPG (2004-2008)