Betöltés/frissítés folyamatban. Kérlek légy türelememmel!
 
Uktena
egyik legfrissebb kép
Werewolf brothers
egyik legfrissebb kép
Black Templar Chaplain
egyik legfrissebb kép
Dark Angel Chaplain
egyik legfrissebb kép
"Amikor az első élőlény megszületett, ott voltam... várakozva.
Amikor az utolsó meghal, vége lesz a munkámnak."
- Sandman -

Dr. Jonathan Dunsirn - Halál elõtti állapotok

kezdőkép FőKategória Szerepjátékos Feltöltő
avatár
Edorn
Készítő
avatár
Edorn
AlKategória WoD - Vampire
Kapcsolódó link -
Letöltések/nézettség 0
Letöltési/nézettségi szint
Feltöltés dátuma 2009.01.04.
Legutóbbi letöltés/megtekintés 1970.01.01.
Legutóbb szerkesztette Edorn ikon

Hideg, csontig hatoló hideg. Orrfacsaró bûz. Vízcsobogás, mely messze visszhangzik. Sötét. Fájdalom, fájdalom a fejemben és amolyan zsibbadás a tarkómon. A földön fekszem. Hol vagyok? És hogy kerültem ide? Hiszen pár perce még épp lefekvéshez készülõdtem a méregdrága szobámban, amit abban a méregdrága hotelben a méregdrága vacsora után béreltem. Ez nem lehet az a szoba. Felülök. Nehezen megy, mintha több mázsás súlyokat pakoltak volna rám. Reszketek, csak most veszem észre, hogy eddig vízben feküdtem, eszméletlenül, ki tudja mióta. Hol a picsában vagyok? Hogy kerültem ide? Vacogok, a jéghideg vízben teljesen lehûlt a testem. Lassan körülnézek, erõltetve szemem hogy kivehessek valamit a körülöttem lévõ környezetbõl, de a sötét mindent elrejt elõlem. Összehúzom magam, talán csak a hideg, vagy inkább a félelem hatására, mely hirtelen támadt bennem, de oly erõvel, hogy minden más érzelmemet, érzékemet, gondolatomat elvakította. Hosszú, hosszú percekig ültem, összekuporodva, reszketve, az ismeretlentõl rettegve. Igen, biztosan ettõl rémültem meg annyira, a körülöttem lévõ ismeretlen, sötétséggel borított helytõl és az eszméletlenül eltöltött idõ alatt történt eseményektõl, melyek valamilyen oknál fogva idejutattak. De hova? Hol vagyok? Leküzdve félelmem körbetapogatózok. Majd lassan felállok, miután meggyõzõdtem róla, hogy csupán víz vesz körül, melyben félig szilárd állagú nyálkás valamik úszkálnak. Csatorna, biztos egy csatornában vagyok. - eszmélek föl hirtelen. - A bûz, a sötét, a vízcsobogás, mely visszhangzik a csatorna falain, ez csak egy szennyvízcsatorna lehet. Hirtelen rámtör a hányinger, amikor eszembejut mik is voltak azok a dolgok a vízben. Nem, nem. Ki kell jutnom innen, holnap folytatódik a tárgyalás Mr. John Waller-rel, ha nem leszek ott, akkor vége az egésznek. Most léptettek elõ, de ha ezt elszúrom tuti, hogy kirúgnak. Bárhogy is, bármiért is kerültem ide, ki kell jutnom innen. Lassan kinyújtom magam elé a kezem és apró, óvatos léptekkel elindulok elõre. Pár lépés után falat tapintanak újaim; hideg nyirkos falat. Balra fordulok és a falon hagyva egyik kezem, másikat magamellé tartva elindulok elõre. Mintha órákig mentem volna így csurom vizesen reszketve a hidegtõl és a félelemtõl, hasogató fejfájással a sötétben rettegve attól, hogy sose lesz vége a folyosónak. De végül újból egy falat tapintanak ki az ujjaim. Megtorpanok és körbetapogatózok: Jobb oldalt és elõttem találok csak falat, balra viszont észreveszek valami halvány derengést, mintha a hold halvány, felhõkön keresztültörõ fényét látnám. Kezeimmel magam elõtt kalimpálva gyorsan, majdhogynem rohanva elindulok a fény irányába. De messze van, nagyon messze. Épphogy csak észre vettem, de ahogy közeledek felé, egyre gyorsabban fogyott a távolság köztünk. Mikor már csak pár méter választott el tõle, hirtelen mély, állati morgást hallok - mintha egy oroszlán és egy medve hangja lett volna, mintha egyszerre egyetlen torokból tört volna fel ennek a két állatnak a hangja - azonnal megtorpanok, a szívem elõször mintha leállt volna, csakúgy, mint a tüdõm. Aztán egyre gyorsabban kezd verni, és a levegõt is egyre szaporábban kapkodom. Bõrömön jéghideg veríték kezd kiütközni. Teljesen megdermedek a félelemtõl, mozdulni sem bírok, csupán a szennyvízre vetülõ holdfény körülötti sötétséget fürkészem. Aligátor. Mint abban a filmben. Valaki lehúzta a WC-n mikor még kicsi volt, de életben maradt és hatalmasra nõtt itt a csatornában. Meg fogok halni, fölfal ez a rohadt dög... Ez kész agyrém, hogy lehetne egy aligátor a csatornában, hogy találhatok ki ekkora baromságot? Szép lassan telnek a percek; semmi sem mozdul, csak én remegek. Biztos csak a képzeletem játszott velem, biztos csak valami szelep vagy valami régi mechanizmus hangja volt, biztos csak az, mi más lett volna. Csak a fejem ne hasogatna ennyire. Lassan felnézek, keresve honnan is jön a fény. Egy létra, egy létra mely vagy öt méter magasságba vezet fel a falon, valószínû az utcára. Csak egy rács zárja el az utat a világtól. Sebaj, ha fel nem is fogom tudni emelni, segítségért még tudok kiabálni, és akkor majd hívják a tûzoltókat és kiszednek ebbõl a rohadt csatornából. Még egyszer körülnézek, majd szép lassan elindulok a létra felé. Csupán karnyújtásnyira van tõlem. Hirtelen egy sötét, hatalmas árnyalak jelenik meg a holdfényben, közvetlenül elõttem. Sikoltok, majd hátrálni kezdek egyre gyorsabban, arcom elõtt karjaimmal hadonászva majd pár lépés után hátat fordítva neki rohanni kezdek... bele a vaksötétbe.


***


Bele a vaksötétbe... semmivel sem törõdve, csak futok - eszembe sem jut hova tûnt az a fal, mely nemrég még arra kényszeríttet, hogy balra fordulva belerohanjak annak a szörnyetegnek a karjaiba. csak futok, futok bele a vaksötétbe.

Magam elõtt mintha fényt látnék, halvány derengés. Futok tovább. Ahogy egyre közelebb érek a fénnyel megvilágított helyhez és kezd egyre gyorsabban formát ölteni, hirtelen megtorpanok, hisz ez ugyan úgy néz ki, mint az a hely, ahol az az árnyalak rontott rám a sötétbõl. Lassan megfordulok, de már nincs mögöttem az a folyosó, melyen idáig futottam. Csupán egy szennyvíztõl mocskos téglafal, melyet a vízrõl és falakról visszaverõdõ kísérteties holdfény világít meg. Mi a fészkes fene folyik itt? Hova tûnt a folyosó? Mi volt az a valami a létránál? Hogy jutok ki innen? Testem már nem bírja a megpróbáltatásokat és elmém is kikészült az utóbbi pár óra - vagy csupán pár perc? - megpróbáltatásaitól: rongybabaként esem össze, bele a szennyvízbe. Térdemet az államig felhúzva, lábaimat átkarolva ülök a jéghideg vízben és elõre-hátra dülöngélve, szorosan összeszorított szemhéjakkal, érthetetlen szavakat mormolva monoton próbálok érthetõ magyarázatot találni a történtekre. Nem, nem, Nem és NEM. Ez nem történt meg, nem, ez nem történhetett meg. Vagy mégis? Csendült egy idegen hang a koponyámban. Felkapom a fejem, és ijedten hõkölök hátra, megfeledkezvén a mögöttem lévõ falról és erõsen be is verem a fejem, amiben újult erõvel támad a fájdalom. Elõttem ott volt a megtestesült borzalom.


***


Ott guggolt elõttem és engem nézett, azokkal a citromsárga "farkasszemeivel". Ott volt elõttem, alig karnyújtásnyira. Engem figyelt. Sötét volt, nagyon sötét, csak mögüle szivárgott némi fény, de oly bátortalanul, mintha a szörnyeteg körül megsûrûsödött levegõ csapdába akarná csalni és elnyelni... mindörökké - de én mégis láttam, láttam minden kis apró részletét: arcát, melyen helyenként csontszáraz szarupikkelyek nõttek ki a húsból, hogy kicsit arrébb síkos váladékot izzadó mirigyekkel teli nyálkás bõr váltsa fel. Szemei mély gödrökbõl szegezõdtek rám, melyet felülrõl erõs kiugró homlok határolt. Szemöldöke helyén csontszerû tüskeformájú körömnyi kinövések meredeztek. Járomcsontját borító bõrréteget mintha lefejtették volna, és hagyták volna rászáradni az erõteljesen kidudorodó csontra a körülötte maradt már elhalt bõr foszlányokat, melyek mára már megfeketedve ölelik körbe az egykoron csodás arcélt kölcsönzõ csontot. Szája keskeny és nyálkás váladéktól csillogó volt. Orra talán nem is volt, inkább csak valami kinövés, valami dudor, melynek alján vékony késpengényi rés húzódott. Álla csupán elszarusodott bõrdarabokból állt össze. Arca a káosz kézjegyét hordozta, mégis a hátborzongató kinövések, elváltozások - melyek csúfot ûztek a természet minden megnyilvánulási formájából - szimmetrikusan rendezõdtek el. - Sem arcát, sem teste látható részeit nem borította szõrzet - Feje többi részét koszos, szakadozott fekete csukja takarta, testét hasonló anyagból készített vastag köpönyeg rejtette. Kezei, melyek kimerészkedtek sötét ruházatának rejtekébõl sápadtak, már-már hófehérek, vékonyak és nyálkarétegtõl síkosak voltak.

Be akartam hunyni a szemem és futni, futni el ez elõl a borzalom elõl, de nem tudtam: tagjaim megmerevedtek, mozdulni sem bírtam, szemeim irányítása felett akaratom elgyöngült, nem tudtam behunyni, vagy elfordítani tekintetem az engem fürkészõ "farkasszemek" elõl.


***


Csak figyeltem azokat a szemeket, melyek tudtam, egészen a lelkem mélyéig hatolnak tekintetükkel. Nem bírtam elfordítani tekintetem, csak vártam reszketve a félelemtõl. Csupán a falakból és csövekbõl csöpögõ víz törte meg a síri csendet. A bûzt, melyet eddig elviselhetetlenül erõsnek éreztem, már nem is érzékeltem. A hideget sem éreztem, pedig testem már iszonyúan szenvedhetett. Csupán tomboló félelmem jutott el tudatomig. Aztán hirtelen egy reccsenést hallottam, - mint amikor egy jókora lapockacsontot vág ketté az ember egy jókora hentesbárddal; igen, mint amikor Eddie a dobermannjának szeleteli a csontokkal teli húst - majd azok a sárga szemek rebbenését láttam, mintha tudatosult volna az elõttem lévõ szörnyetegben, hogy hibázott; végzeteset hibázott. És valóban; teste megrándult és elõre dõlt, közvetlenül mellém a vízbe. Rángatózott, karjaival engem próbált magához húzni, de nem volt már bennük erõ. Ekkor jött a következõ ütés, mely a tarkóját találta el és a balta feje mélyen elmerült a húsban. Arcomra, ruhámra, kezeimre ezernyi kis már-már fekete vércsöpp fröccsent, ahogy a balta egyre többször lecsapott és újabb sebeket nyitott a szörnyû testen, majd vagy fél tucat halálos erejû ütés után a test hirtelen mozdulatlanná dermedt, majd porrá omlott össze. - Még a vízbe ömlött vér is eltûnt. Nem bírtam megmozdulni, csupán a vízben ázó ruhát bámultam, melyet eddig az a szörnyeteg viselt.


***


A ruha szép lassan kezdett teljesen átázni, míg végül elsüllyedt, de én még ekkor is csak bámultam magam elé. Egy erõs kéz szorítása a vállamon zökkentett csak ki kábulatomból. Szép lassan felnéztem és egy barátságos, pirospozsgás öregurat pillantottam meg, aki komor tekintetével engem fürkészett. Rövidre nyírt, ápolt õsz haja és szakálla keretezte pirospozsgás, barátságos, ámde szigorú arcvonásokat öltött arcát. Szemei szürkéskékek voltak és hidegek. Szürke, kigombolt öltönyt viselt, alatta valamivel sötétebb árnyalatú mellényt. Kezében baltát tartott, melynek nyele talán egy alkarnyi lehetett. Az öregúr (ötven-hatvanéves lehetett) kora ellenére erõs testfelépítésû volt. Lába mellett a vízben egy fekete bõrtáska hevert - amolyan orvosi táska, amit az orvosok akkor visznek magukkal, ha házhoz mennek. Elgondolkodva figyelt egy darabig, majd lehajolt, felvette a táskát, majd kinyitotta és belehelyezte a baltát, mint ahogy az orvos teszi el a vizsgálat után a mûszereit.


***


Aztán rámnézett komor tekintetével és intett, hogy kövessem. Kis idõbe beletelt mire meg mertem mozdulni, de õ türelmesen várt és mikor remegõ lábakkal megindultam felé, hátatfordítva nekem megindult a csatornában, én pedig követtem. Óráknak tûnt az idõ, melyet a járatokban töltöttünk szótlanul bolyongva. Miközben az öregurat követtem, aki határozottan haladt elõre, feltûnt, hogy nem is olyan félelmetes ez a hely, minél több idõt töltöttem az öregúr társaságában annál kevésbé éreztem félelmet és rettegést. Eljött az a pillanat is, mikor kíváncsiságom áttörve a félelem omladozó falát, kérdéseket csalt elõ rekedt torkomból.

- U..uram. Ki? Ki maga? Hogy került ide és mi volt az az...az a valami, ami megtámadott? - Hosszú, hosszú csend váltotta fel hangom recsegését, csupán a víz csobogását hallottuk, mely lépteink nyomán hallatszott. Majd halk, ámde tökéletesen érthetõen hallatszott a válasz.

- Jonathan Dunsirn vagyok. Az egyik testvérem útmutatásait követve találtam önökre. És hogy mi volt az, ami megtámadta? Egy hataloméhes, örök kárhozatra ítéltetett lény, aki túl sok évet lopott az életbõl magának. Egy förtelmes lény, aki azt hitte, hogy az élet többet ér mindennél, ezért bármit megtett annak érdekében, hogy meghosszabbítsa saját kínokkal, gyötrelmekkel teli létét. Nem tudván, hogy az élet csupán felkészülés a halálra, a túlvilági létre... - Hirtelen megtorpant és elhallgatott, majd oldalt fordult és a járat falához húzódott, hogy jobban láthassak. - Íme a kijárat.

És valóban; négy-ötlépésnyire egy létra vezetett föl egy aknában, valószínûleg egy csatornanyíláshoz, melyen némi fény is lejutott hozzánk. Hirtelen elillant minden félelmem és boldogság öntött el, hogy mindjárt kint leszek ezekbõl a rohadt csatornákból. Végre a friss levegõn lehetek és kipihenhetem magam a holnapi tárgyalásra. Túléltem. Igen túléltem.

- Csupán föl kell másznia azon a létrán. A csatornatetõ nem túl nehéz, könnyedén félre tudja tolni és szabad. Remélem, örül.

Hát hogyne örültem volna? Azonnal megindultam a létra felé és elkezdtem mászni rajta egyre feljebb, mígnem elértem a csatornatetõt, amit új erõre kapva könnyedén félretoltam az utamból. Megérezvén a hûs tiszta éjjeli levegõt, boldogság, a szabadulás leírhatatlan gyönyöre árasztott el. NEEM! Egy erõs szorítású acélkemény kéz szorította meg a lábam és elkezdett lefelé húzni vissza a csatornába. Kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni a létra fokaiba, de nem sikerült. Kezeimbõl kicsúsztak a rozsdás, nedves létrafokok és zuhantam, zuhantam vissza a sötét, jéghideg csatorna vizébe. Nem estem túl magasról és a szennyvíz is tompította valamennyire esésem, de a hátam még így is erõsen bevertem. Mindenem csurom vizes lett. Reszkettem a félelemtõl. Lassan kinyitva szemeim megpillantottam az öregember körvonalait, majd kibontakozott elõttem arca is, mely mintha egy démon, egy vérre éhes szörnyeteg arcává változott volna. Ugyanaz az arc, mégis mintha valaki teljesen más hajolt volna fölém vicsorogva, fogait kivillantva... A fogai, mintha a két szemfoga megnõtt volna, mintha kétszer akkora lett volna, mint egy normális emberé és hegyesebb is. Pár pillanatig csak vicsorgott rám, miközben én reszketve húztam össze magam. Majd hirtelen nekemugrott, egyik kezével a fejemet szorította hátra a földhöz, másikkal széttépte az ingemet a jobb vállam környékén. Megpróbáltam védekezni: karjaimmal ellökni magamtól, de nem bírtam, nem volt erõ a karjaimban. Még egy pillanatra a szemeimbe nézett, - tekintetében nem láttam dühöt, csupán hideg, könyörtelen, embertelen pillantást - majd beleharapott a torkomba és szívni kezdte a vérem. Elõször csupán mintha megszorították volna a nyakam, majd hirtelen elöntött a fájdalom, melyhez foghatót soha életemben nem éreztem, elviselhetetlen volt...


***


- Ennyi. Többet nem mondok. Engedj szabadon!

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy megtagadd a válaszadást.

- Nem tudsz kényszeríteni. Örökre elkárhoztam, ahogy te is elfogsz, és ezen nem változtat semmi, hiába vagy még a halandók világában, mikor a Vértestvérek közé léptél, örök kárhozatra ítéltettél, amin nem változtathatsz.

- Meg vannak rá az eszközeim, hogy szóra bírjalak.

- Hiába fenyegetõzöl Dunsirn. Nem tudsz akkora szenvedést okozni, mely csak megközelítené azt, ami ideát várt rám halálom után.

- Elizabeth...

- Honnan tudsz róla? Hát persze, a testvéreid, ugye? Mit akarsz vele tenni? Megölni? Te is tudod, õ nem biztos, hogy ide fog kerülni.

- Nem, de ha Vértestvéremmé fogadom...

- Neem, nem teheted!!!

- Te is tudod mit kell tenned, hogy hagyjam meghalni...

- Megteszem.

- Ha jól emlékszem ott tartottál, hogy: ...melyhez foghatót soha életemben nem éreztem, elviselhetetlen volt...



-----------

Megjegyzés:

Dunsirn: Giovanni vérvonal.



pdf megnyitásához ajánljuk: Adobe Acrobat Reader ikon


Utolsó 25 hozzászólás

Összes hozzászólás (hamarosan)
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned! Ha még nem regisztráltál, itt teheted meg: regisztráció
DarkRPG (2004-2008)