Betöltés/frissítés folyamatban. Kérlek légy türelememmel!
 
Toreador
egyik legfrissebb kép
Silverfang
egyik legfrissebb kép
Alakváltók
egyik legfrissebb kép
Black Templar Chaplain
egyik legfrissebb kép
"Ma felhoztának nekem három leányt az faluból és én meghágatám őket szilaj csődörömmel és vérüket szívom az ajkukon át, és azon vérben megferedék."
- Báthory Erzsébet -

Kertvárosi idill

kezdőkép FőKategória Szerepjátékos Feltöltő
avatár
Edorn
Készítő
avatár
Edorn
AlKategória WoD - Vampire
Kapcsolódó link -
Letöltések/nézettség 20
Letöltési/nézettségi szint
Feltöltés dátuma 2008.03.16.
Legutóbbi letöltés/megtekintés 2008.04.16.
Legutóbb szerkesztette Edorn ikon

- Holnapra kész lesz uram.

Az öltönyös alak komoran biccentett és még egyszer végigmérte a kis bódéban nyomorgó szerencsétlen alakot. De több figyelmet, és idõt már nem volt hajlandó áldozni rá. Így indult is, hogy leintsen egy taxit. Pillanatok alatt eltûnt az éjszakában, a kavargó tömegben.

- Viszlát, uram.

Szólt még utána a kis fülkében üldögélõ figura. A filmeket kiszedte a borítékból, és gondosan megcímkézte õket, majd berakta a többi közé; egy kis mûanyag kosárkába. Aztán pár percig unott pofával meredt ki az utcára, az elõtte elhaladó, elmosódott alakokra. Gondolatai nem jártak semerre, nem merengett semmin; elméje teljesen üres volt. Csak ült és várt. Már rég megszokta a várakozást a hosszú évek alatt, amit itt a 18. és a Delemar sarkán töltött olcsó, eldobható fényképezõgépek, filmek, és egyéb, kapcsolódó termékek árusításával. Bár az árukészlet az utóbbi idõkben kibõvült "divatos" napszemüvegekkel, képeslapokkal, meg hasonló kis apróságokkal. De számottevõ változást nem hoztak a harmincas éveiben járó, megtört tekintetû férfinak. A férfinak, akinek most az utca bámulásáról áttért tekintete az oldalfalra függesztett ezüstös, tükrözõ felületû reklámplakátra. Pontosabban a rajta tükrözõdõ tükörképre. Majd elkezdte rendbe hozni frizuráját. Haja katonás rendbe volt fogva; baloldalt volt elválasztva, tökéletesen egyenes vonalban. Oldalra fésült haja pedig alaposan be volt zselézve, ám ennek ellenére egy tincs elkóborolt társaitól, és Spencer arcába hullott. Õ pedig éppen azzal kezdett el foglalatoskodni, hogy visszaterelje a helyére. A mûvelet körülbelül öt percet vett igénybe, ám az eredmény magáért beszélt; Christopher Spencer tökéletes baleknak nézett ki; egy vesztesnek, ám ez általában csupán másoknak tûnt fel. Õ teljesen elégedett volt kinézetével, bár azt azért õ is elismerte, hogy talán egy kis edzés ráférne. Ám felesége így is szereti, mindenféle dagadozó izmok nélkül. Így szereti, ahogy van. Szeretett erre gondolni, ám néhányszor már megfordult a fejében, hogy elmegy egy edzõterembe. De valahogy sosem jött össze a dolog; vagy túl sok dolga akadt, vagy meggondolta magát. Most, hogy rendbe szedte a haját, nem gondolt ilyesmire. Regina-ra gondolt, a feleségére, aki már biztos várja otthon. Megígérte neki, hogy ma hamarabb megy haza. Spencer tekintete végigfutott a bódé belsõ falain, a kis pulton, az árúkon, és a következõ pillanatban már azon volt, hogy minél hamarabb bezárhassa a "boltot". Sietve szedte be a kiakasztott filmeket, fényképezõgépeket, és a többi holmit. A drágább árúkat nagy sietségében belegyömöszölte sporttáskájába, az elõhívandó filmekkel együtt, majd lelakatolta a bódét. Felpattant kis városi robogójára, és már száguldott is a központi bolt felé, hogy minél elõbb hazaérhessen.


***


Kirkwood. Szép és drága lakhely Saint Louis kertvárosai közt. Mindenfelé szép, formára vágott sövények, zöldellõ gyep, virágok, és persze alacsony, fehér kerítés a házak körül, melyek közül egyik sem szorult felújításra, nem úgy, mint a pár kilométerrel északabbra található kertvárosok és külvárosok épületeinek zöme. Az utcán kevés autó parkolt, hisz itt minden házhoz tartozik egy garázs.

Spencer lassan gördült végig robogójával az enyhén lejtõ utcán. A motort már az utca elején leállította, nehogy megzavarja szomszédai nyugalmát. Szinte lépésben közelítette meg otthonát, ami talán kicsit kilógott a többi ház közül. A sövény nem volt nyírva. Illetve kicsit betegesen is nézett ki; foltokban el volt száradva, és a megmaradt levélzet is furcsa árnyalatokat öltött. A gyep nem volt nyírva, és néhol már alig bukkant elõ a száraz, lehullott falevelek alól, melyek a sövényhez hasonló állapotban lévõ fákról hullottak alá a gondozatlan udvarra. Az épület sarkában mindenféle gyomok és más nemkívánatos növények vetették meg lábukat, és némelyik indáival felkapaszkodott egészen a tetõig, betakarva a ház egyik oldalát. Christopher csendben betolta motorját a garázsba, minek ajtaját gyakorlott mozdulatokkal, halálos csendben nyitotta ki és zárta be. A garázs mintha egy más épülethez tartozott volna; minden tiszta volt, és azt a hatást keltette, hogy gyakran használják. A szerszámok az olajfoltos munkaasztal felett, a takarító eszközök a házba vezetõ ajtóhoz közel, a nagy mélyhûtõ, ami halk, megnyugtató morajával duruzsolt az egyik sarokban. És persze a fél garázst elfoglaló autó, amit gondosan letakartak egy ponyvával. Spencer szépen kitámasztotta a robogót a helyére, majd elindult a házba vezetõ ajtó felé. Halványkék ingének ujját és nyakát kigombolta.

- Megjöttem - szólalt meg hangosan, mikor az egyszerûen berendezett folyosóra ért, és lélegzetvisszafojtva várta a választ. Ilyenkor mindig félt, hogy Regina nem válaszol, hogy nem lesz itthon, hogy soha többé nem látja. Pedig minden rendben volt velük, jól kijöttek egymással; szerették egymást. De hát õ csak egy kis bódéban volt eladó...

- Itt vagyunk. - Jött a válasz a nappali felõl. És Spencer fellélegzett. Aztán összeráncolta homlokát. "Itt vagyunk"? Mi? Hogyhogy Mi? Lépteit sietõsebbre vette, majd mikor óvatosan belesett a szobába, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

A meleg, otthonos nappali közepén ott ült Christopher számára a világ legszebb nõje; a felesége Regina, fiukkal az ölében. Regina hosszú, vörösesbarna haja belelógott arcába, ahogy vidám tekintettel, mosolygós arccal nézett fel szerelmére.

- Már nagyon vártunk ám. - mondta boldogan - A fiunk épp most próbált meg járni, majdnem lemaradtál róla. - Spencer csodálkozva, meglepetten nézett le pár hetes gyermekükre. - De azt hiszem még nõnie kell a feladathoz.

- Biztos csak meg akart várni. - Mosolyodott el a családfõ. - Had lássuk azt a futóbajnokot!

Regina felemelte fiát, és maga elõtt letette a padlóra, de kezeivel még támaszt nyújtott számára, nehogy elessen. A gyermek csak nézett maga elé pár pillanatig, majd hátra fordította fejét. Édes kis pofikáján és tekintetében mintha értetlenség tükrözõdött volna; "Most mi van? Mit akartok tõlem? Én még kicsi vagyok, nem tudok járni...". De szülei minden bizonnyal másként gondolták; anyja biztató szavakkal kísérve mozdulatait, lassan elengedte fiát, de kezeit mellette tartotta, hátha az elveszti egyensúlyát. De nem. Sõt, még pár lépéssel is megörvendeztette szüleit a kiskrapek, melyekkel visszabotladozott anyja ölelõ, biztonságot nyújtó karjaiba.

Regina és Christopher öröme leírhatatlan volt.


***


- Sp... Spencer...

Spencer épp egy Coca Cola-s automata kínálatát bámulta. Sötét, Armani öltönyt viselt, haját hátrafelé fésülte, ami a zselétõl feketén csillogott. Bõre betegesen fehér, arca rendíthetetlen, és könyörtelen kõmaszk volt. Szemei viszont vadul villogtak az üdítõs üvegek, dobozok és a hozzájuk rendelt árak közt, melyek kis színes lapokon szerepeltek az üvegre ragasztva.

- Nem.

Christopher válaszától Bob talán még jobban elsápadt. Pedig az aztán elég figyelemreméltó teljesítmény lett volna. Legalábbis azóta a baleset óta, amiben Bob fél arca annyira megégett, hogy még most is, évekkel gyógyulása után is vastag, fehér gézzel takarta el, hogy mások ne láthassák - legalábbis õ ezzel a sztorival magyarázta megjelenését.

- De...

A tiltakozásra Spencer lassan Bob felé fordult, és sunyi, aljas szemeivel végigmérte, talán hogy kiélvezzen minden pillanatot, magába szívja a pillanat minden részletét. Bob egy vékony testfelépítésû srác volt, aki a benzinkút kék, olajos overálját viselte, melyre fehér színnel még a neve is fel volt varrva; "Bob". Fél arcát fehér szövet borította, másik fele holtsápadt volt. Tartása kicsit görnyedt, meghunyászkodó. Tekintete könyörgõ, ám most épp egy másik érzés törhetett fel benne; a reménytelenség. És még remegett is. Alig láthatóan, de remegett; Spencer látta. És mivel nagyon is kedvére volt a látvány, megengedett magának egy halvány mosolyt, amihez rögtön ki is talált egy szöveget, így hát szélesebbre húzta azt a mosolyt, ami lassan vigyorrá terebélyesedett.

- Végül is... Megegyezhetünk valami másban is, bár már elég sok mindent építettem erre az üzletre. - Karjait szélesen kitárta, és körbetekintett. - El sem hinnéd, mennyit veszõdtem, hogy megszerezzem ezt a benzinkutat. A fõnököd nem igazán akarta eladni. Elõször azt hittem, hogy a te kezed van a dologban, így még arra is áldoznom kellett az idõmbõl, hogy utánanézzek, nem e a tiéd valójában az üzlet. Ugyebár elég sok idõt töltesz itt... De nem. - Spencer karjait magamellé ejtette, majd a jobbot kinyújtotta Bob felé, és mutatóujjával megfenyegette õt. - Elõbb kellett volna lépned! Hiába, hogy a te vadászterületed, mivel ez üzlet és én léptem elõbb, az Udvarmester áldását adta a dologra. - Persze csak miután megkentem pár szívességgel... - De ha neked ennyire fontos, akkor nem bánom, tárgyalhatunk a dologról. - Bob szemében - amelyiket nem takarta géz - újult erõvel lángolt fel a reménység - Persze vedd figyelembe, mennyi idõt, energiát, és egyéb forrást áldoztam már erre az üzletre, és hogy hány további tervem és üzletem omlik össze, ha tényleg átengedem neked ezt a helyet! - És az a hirtelen jött remény el is illant.

- Én... Én nem igazán tudok önnek felajánlani semmit... - Sütötte le tekintetét Bob a benzinkút boltjának csempével kirakott padlójára.

- Dehogynem! Biztos van valamid, amire szükségem lenne... Talán még sosem gondoltál rá, mint... mondjuk ki; fizetõeszközként.

- Nem tudom, mire gondol. - Nézett fel Bob gyanakvóan.

- Hát nézzük csak... - Miközben Spencer szép lassan rávezette Bob-ot a válaszra, vigyorgott, sõt, teljes erejébõl kacagott ezen a szerencsétlen senkiházi kis nosferatu-n... De ezúttal természetesen csak magában...


***


A feketén csillogó 316-os BMW sedan szélsebesen húzott el a kis kertvárosi házak között az éjszakai holdfényben. A kanyarokban a kerekek hangos sikolyokkal tiltakoztak csakúgy, mint mikor egy elsõ ránézésre lakatlan és erõsen elhanyagolt ház elõtt a sofõr belelépett a fékbe. A kocsi tovább suhant, bár sebessége rohamosan csökkent, maga mögött pedig égett gumiszagú fekete csíkokat hagyott az aszfalton.

Spencer, miután gondosan letakarta a kocsit a garázsban, megmarkolta a zsákot, és a vállára kapta, majd elindult, be a házba.

- Megjöttél, szívem? Épp most készültem el a vacsorával. Képzeld, ma egész kis virgonc volt a fiad; egész nap rugdosott, meg mocorgott, alig tudtam...

Miközben Regina a konyhában fecsegve a terítés végsõ fázisába lépett, Christopher megjelent az ajtóban. Regina azonnal elhallgatott, ahogy meglátta az arcát, és a tekintetébõl sugárzó dühöt.

- Kibaszott vámpírok vagyunk, Regina! Nem tudunk enni! Azzal a rohadt fattyúval meg, ami a hasadban van, már ezerszer mondtam, hogy ne hozakodj elõ. - Mutatóujjával Regina hasára bökött, ami körülbelül egy 8 hónapos magzatról árulkodott - Meg ne halljam még egyszer, hogy róla beszélsz!

- Ö... Nem... Nem fog még egyszer elõfordulni... Én csak elfelejtettem, hogy... - Regina rémült tekintettel kezdett el hátrafelé araszolni, kezében egy pohárral, amit épp az asztalra akart tenni az imént.

- Itt a vacsora - Spencer ezzel belendítette a háta mögé fektetett zsákot a konyhába. Egy nagy, fekete nejlonzsákot, melynek tartalma az alakjából ítélve egy átlagos termetû férfi lehetett. - Azt hiszem teljesen feleslegesen terítettél meg. - Mormolta egyszerre gúnyosan és dühösen. Majd szinte azonnal megváltozott a hangja - Sikerült rávennem azt a kis férget, hogy elfogadja az ajánlatomat. - Vigyorodott el büszkén, kivillantva megnyúlt szemfogait.

Regina tekintete mohón felcsillant.

- És mindent megad? Mindent, amit kértünk? - Spencer azonnal elkomorult.

- ÉN, ÉN tárgyaltam vele, nem MI! - Kiabálta dühösen. - Legfeljebb ÉN követelhettem tõle bármit is. És igen, megkaptam mindent. Legalábbis mindent meg fog tenni az a kis féreg... Annyira szánalomra méltó...

- És amit kértem tõled, tudod, azt mondtad, hogy ha sikerül megegyezned vele, talán megszerzed tõle azt a kis részt a csatornából... És nekem adod... - Próbálkozott ezúttal sokkal visszafogottabban Regina.

- Az nem az övé, hanem a Nosferatu-ké. De megpróbálja elintézni, hogy az enyém lehessen, és ha sikerrel jár, talán neked adom... És akkor a tiéd lesz egész kelet Kirkwood, föld felett és föld alatt egyaránt...

Regina vigyorogva, õrült tekintettel nézett Spencerre, ám a következõ pillanatba valami mozgás vonta el figyelmét... Valami mozgás kettõjük közt, lent a konyhakövön... A vacsora...


***


Bob elméje hatalmával kijátszotta a halandókat. Ott futott köztük, rohant fáradhatatlanul a robogó után, ami épp egy fotós szaküzlettõl száguldott a várostól délnyugatra elterülõ kertvárosok felé. De a nyáj észre sem vette. Pontosabban felé sem pislantottak birkaszemeikkel, vagy ha mégis, átsuhant rajta a tekintetük anélkül, hogy tudatosult volna bennük a látvány. A látvány, miszerint egy ragadozó jár köztük, aki szerencséjükre most nem a vérükre szomjazik. Még csak felé sem léptek, sõt elléptek az útjából, - talán valahol mélyen mégis érezték, hogy ott van köztük, és ösztönösen elhúzódtak - õ pedig csak rohant, már vagy fél órája, fáradhatatlanul, üldözve egy malkavitát, aki remélhetõleg még nem szúrta ki. Az este elsõ pár óráját egy fülkét figyelve töltötte, amiben Christopher Spencer üldögélt. Legalábbis nagyon hasonlított rá. A viselkedése viszont baromira más volt. Példának okáért az a Spencer, akit õ ismert, sohasem ült volna fel egy ilyen rozoga, olcsó robogóra, illetve sose öltözködött volna így. Õ igazi vámpír volt, bár nem olyan erõs és hatalmas, mint az öregek, de mindig is úgy viselkedett, mint õk, csak épp pár szinttel lejjebb. Bob hozzá képest senki és semmi volt. Elõször arra gyanakodott, hogy van egy ikertestvére, vagy egy jól elmaszkírozott ghoul az, akit követett, de minél tovább figyelte, annál jobban meg volt gyõzõdve, hogy ez az a Spencer, akit ismer. Csak sosem látta még ilyen állapotban.

A házat már ismerte, hisz innen követte a bódéig Christophert. Bár kicsit másra számított, fõleg a tegnapi fellépése, és követelései után. Spencer mindig is egy sunyi rohadék volt, de nem gondolta volna, hogy õ vele is megpróbál kicseszni, hisz õ sosem folyt bele a vértestvérek ügyeibe, a kamarilla játszmáiba. Szinte ott folytatta az életét, ahol halandóként "egy idõre abbahagyta". Most meg kétszer is végigüldözte a városon ezt az átkozottat, és itt lopakodik az ablak felé, hogy kikémlelje, mi folyik a házban, hátha meglát valamit, bármit, amivel megúszhatja ezt az egészet.

Bob gyomra - vagy ami maradt belõle - ölelése óta elõször kavarodott fel igazán. Bár az sem volt semmi, mikor elõször tükörbenézett, vagy mikor meglátta a csatornában azt az öreg, bölcs, ám a szennyben patkányként fetrengõ, lehetetlen kinézetû nosferatu-t, vagy a város másik nosferatujának, a fõszolgabírónak valódi arcát. Ám ez mégis valahogy más volt. Azokat el tudta fogadni, hisz valami õsi fajzat; az idõsek szerint Káin, az elsõ vámpír átka torzította el õket fizikálisan. Ám ez... Ez is az õ átkának eredménye volt ugyan, de teljesen más hatást gyakorolt Bobra, mint a saját átka. Csak bámult be az ablakon, és döbbenten figyelte a benti eseményeket.


***


- Biztos csak meg akart várni. - Mosolyodott el a családfõ. - Had lássuk azt a futóbajnokot!

Regina felemelte a halott magzatot, minek teste vértõl és gennytõl volt sikamlós, és maga elõtt letette a padlóra, de kezeivel még támaszt nyújtott számára, nehogy eldõljön. A gyermek feje lassan elõrebicsaklott, szinte hallani lehetett a halk reccsenést, ahogy a testhez képest nagy fej súlya, és lassan növekvõ lendülete eltöri a gyenge csigolyacsontokat. "Édes kis pofikájáról" Regina még lesimított egy tenyérnyi bõrcafatot, ami valószínûleg a méhlepény egy darabja lehetett. A kicsiny test élettelenül lógott a jéghideg karok szorításában, semmi jelét nem adva, hogy a közeljövõben magától megmozdul. De szülei minden bizonnyal másként gondolták; anyja biztató szavakkal kísérve mozdulatait, lassan elengedte fiát, de kezeit mellette tartotta, hátha az elveszti egyensúlyát. És az el is vesztette, ám az óvó karok nem kaptak utána, a magzat elõredõlt, és most tisztán lehetett hallani a hangos reccsenést, ahogy az apróság feje becsapódott a kemény tölgyfapadlóba. Ám Regina tekintette nem követte gyermeke lehanyatló testének útját. Ehelyett odaszegezte tekintetét, ahová eddig: ahol még az elõbb a fia feje lehetett. Majd lassan elmosolyodott, és szemei egyre közelebb fókuszáltak, mintha a láthatatlan fej közeledne felé, míg végül megállapodott közvetlenül elõtte. Ekkor Regina megölelte azt, ám karjával jókora ívet írt le, így magával sodorta a földön heverõ testet is, amely vér, genny és némi agyvelõcsíkot maga után húzva végül megállapodott anyja ölelõ, ám minden bizonnyal jéghideg karjaiban, melyek egész éjszaka játszani fognak vele...

Regina és Christopher öröme leírhatatlan volt.


***


Christopher ott gubbasztott a bódéjában. Bár már rég otthon szeretett volna lenni családjával. Feleségével Regina-val és egyetlen fiával, aki tegnap... vagy tegnapelõtt - ebben a lyukban ülve annyira összemosódnak a napok - kezdett el elõször járni. Itt úgysem történik semmi. Ilyenkor nem sok vevõje akad. Ma is csak az az õrült overálos fickó volt itt, és hablatyolt valami olyasmirõl, hogy mindent tud, és hogy ezt nem úszom meg, az elízium az én nevemtõl lesz hangos... Vagy valami ilyesmit. Tele van õrültekkel ez a város!

Spencer nem akart itt lenni, otthon akart lenni a szeretteivel. A családjával, távol a város õrült zajától, a beteges, degenerált emberektõl...



pdf megnyitásához ajánljuk: Adobe Acrobat Reader ikon


Utolsó 25 hozzászólás

#229 Carcass 2009.11.17., 12:44

Hihetetlen jó! Nagyon eltaláltad a novella groteszk hangulatát! Nekem nagyon tetszett! Fogadd õszinte gratulációmat.

#16 Edorn 2008.03.16., 11:40

Dekszter írta a novelláról: "Huh, a végén megállt bennem az ütõ. Iszonyat torz. A kettõsség pedig nem is lehetne ennél eltérõbb. Vagy ahogy egy fórumos ismerõsöm mondaná: Te beteg állat!"

Összes hozzászólás (hamarosan)
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned! Ha még nem regisztráltál, itt teheted meg: regisztráció
DarkRPG (2004-2008)